A Transparency International Magyarország 7. oknyomozó újságírói mentorprogramjának résztvevőiként három napot Helsinkiben tölthettünk decemberben, a budapesti finn nagykövetségnek köszönhetően.

Pár nappal az utazás után egy dolog biztos: ezalatt a pár nap alatt számtalan izgalmas szakmai programon vettünk részt, beleláthattunk a finn média működésébe, hazatérve pedig csak erősödött bennük az érzés, hogy Finnország egy olyan hely, ahol valóban jó lehet újságírónak lenni.

Megérkezés után a városnézésé volt a főszerep. A karácsonyi vásár felé vettük az irányt, és még a hideg, szeles idő sem riasztott el minket attól, hogy megcsodáljuk a fényekbe öltöztetett utcákat. Később a tavalyi évben nyílt nyilvános könyvtárba is ellátogattunk, és gyorsan rájöttünk, hogy újra kell alkotunk eddigi elképzeléseinket a könyvtár szó hallatán. Az Oodi kívülről inkább egy modern múzeumnak néz ki, és a meglepetések bent sem értek véget: videójáték termek, sakkozó fiatalok, kávézó, és könyvespolcok végeláthatatlan sorai – a könyvtár a legteljesebb értelemben vett közösségi tér, találkozási pont a város szívében.

A második nap első állomása a Julkisen Sanan Neuvosto  volt, melyet leginkább médiatanácsnak fordíthatunk.  A szervezet fő feladata, hogy odafigyeljen arra, hogy valóban teljesülnek-e a sajtószabadság alapelvei, illetve panasz esetén is hozzájuk lehet fordulni. Minden beérkező panaszt megvizsgálnak, a döntések nyilvánosan visszakereshetőek, és mindenki számára elérhetőek. Az idei évben nagyjából 230 panasszal kellett foglalkozniuk.

Ezután Finnország legnagyobb közszolgálati médiuma, az YLE volt a következő állomás, ahol a magyar és finn újságírás különbségeiről, a szakma nehézségeiről is szó esett. Riitta Pihlajamäki és Hanna Takala hangsúlyozták, hogy a függetlenség az egyik legfontosabb működési elvük, ami nemcsak a politikai pártatlanságot jelenti, hanem a anyagi értelemben vett függetlenséget is. Külön odafigyelnek arra, hogy egyenlően mutassák be a pártokat (nagyságtól függetlenül) a választások közeledtével, és törekednek a nemi egyenlőségre is, mind a munkavállalók, mind az interjúalanyok tekintetében. Hozzátették, hogy szerencsés helyzetben vannak, hiszen bár őket is érték már kellemetlenségek, a mindennapi munkájukban nem korlátozza őket senki, így szabadon működhetnek. Ez azért is fontos, mert, mint ahogy fogalmaztak: „mindenki fizet az YLE-ért, ezért fontos, hogy az egész társadalmat szolgáljuk”.  Azt is megnéztük, hogy milyen a szerkesztőségi élet a finn újságíróknál: a legnagyobb példányszámú finn napilap, a Helsingin Sanomat munkatársai is fogadtak bennünket. Itt az oknyomozó újságírás, az írott sajtó jövője, az egyre erősödő vizuális tartalmak és a digitális történetmesélés térnyerése is szóba került. Meséltek arról, hogy hogyan zajlik náluk a munka, és hangsúlyozták: a sajtónak nagy felelőssége van abban, hogyan tájékoztatja az embereket, és fontos megőrizni a függetlenséget. Finnországban egyébként a helyzet sok szempontból ideálisnak nevezhető, hiszen az emberek bíznak a sajtóban, nem fogadják kétkedéssel az újságban leírtakat, mert tudják, hogy számíthatnak a hiteles, objektív tájékoztatásra. A találkozó végén pedig körbevezettek bennünket a szerkesztőségben is.

A nap utolsó megállója a Külügyminisztérium volt, ahol a kommunikációs csapat munkatársaival beszélgethettünk. Kiemelten érdeklődtek a magyar sajtó helyzete iránt, és ők is meséltek arról, hogy hogyan folyik náluk a munka. Azonban nemcsak a média érdekelte őket Magyarországgal kapcsolatban: arról is beszélgettünk, hogy mit tapasztalunk az oktatásban, és meglepő őszinteséggel szóba került az is, hogy fiatalként hol képzeljük el a jövőnket – maradni, vagy menni szeretnénk-e inkább.

Az utolsó nap is bővelkedett a programokban: először az 1874-ben létrehozott The Finnish Lifelong Learning Foundation-t (KVS) látogattuk meg. A finnek nagy hangsúlyt fektetnek a színvonalas oktatásra, hiszen tapasztalták, hogy az emberekbe fektetett idő és energia később megtérül – árulta el Lauri Tuomi, a szervezet vezérigazgatója. Két izgalmas projektet is bemutattak, amik a médiatudatossághoz kapcsolódnak. A fiatal orvostanhallgatóknak szervezett kurzus az egészséggel kapcsolatos álhírek terjedését igyekszik megfékezni, a másik pedig több palesztin egyetemmel való együttműködés eredménye. A következő megálló a Päivälehden museo névre hallgató médiamúzeum volt. A múzeum a sajtó történetét mutatja be, így nyomon követhettük, hogyan változott a finn lapok címlapja az idő előrehaladtával. A másik nagy téma a szólásszabadság kérdése volt: a kiállítás a sajtószabadság-indexet alapul véve bemutatta, hogy a világ mely pontjain milyen problémákkal kell szembenézni a médiának. Az egyik kiemelt példa pedig éppen Magyarország volt.

Hazaérkezés után valószínűleg sokunknak a fülében cseng a legutolsó program, ami az Annastiina Kallius, Magyarország-szakértővel folytatott beszélgetés volt. Ő ugyanis rendkívül éleslátóan úgy fogalmazott, hogy nagy szükség van a hozzánk fiatal hasonló újságírók munkájára Magyarországon. Egyrészt azért, hogy bemutassunk olyan témákat, problémákat, amikről más nem tud, vagy nem akar beszélni, másrészt pedig mert a nyugat-európai országok számára is példát mutathatunk. És talán pont ezért avan szükség a hasonló mentorprogramokra. Hiszen nyilvánvalóan sokkal könnyebb, ha van segítség, ha tapasztalt újságíróktól lehet tanulni, hogy hogyan érdemes továbbhaladni ebben a cseppet sem egyszerű, de annál szebb szakmában.

A beszámoló szerzője Szopkó Zita, a TI Magyarország 7. oknyomozó újságírói mentorprogramjának résztvevője. A programban és a tanulmányúton részt vett még Tasnádi Kata, Törő Vanda, Czömpöl Bianka és Várdai Levente.