A rendkívüli helyzetek rendkívüli intézkedéseket követelnek. A parlament mai napirendjén szereplő ún. felhatalmazási törvényjavaslat a rendkívüli kihívásokra adott kormányzati válasz. Ilyen veszélyhelyzetben, amelyet a magyar társadalom és gazdaság hosszú évtizedek óta nem látott, egyértelmű, hogy határozott cselekvésre van szükség. A politikai viták – legyenek azok párt- vagy szakpolitikai természetűek – ideje nem most van. Ma az a legfontosabb, hogy a járványt megfékezzük, és a károkat mérsékeljük.

Ezekben a napokban Magyarországon és szerte a világban szoros felügyelet alá vonják a polgárok mindennapi élete és a közösség létfenntartása szempontjából alapvető fontosságú szolgáltatásokat nyújtó cégek működését. Ezért bár szokatlan, és érthető módon sokakban visszás érzéseket szül, a katonák és más állami emberek megjelenése egyes hazai vállalatoknál vészhelyzetben elfogadható megoldásnak tekinthető.

Mindez azonban nem teheti zárójelbe azt a jogos igényt, hogy a jogállam Magyarországon még megmaradt kereteit tiszteletben kell tartani. Egyetértünk azokkal, akik több garanciát várnak el annak megelőzése érdekében, hogy a gyors és hatékony állami cselekvést megteremtő szabályozás ne ágyazzon meg a hatalom elszámoltathatóságát tovább csökkentő kormányzati törekvéseknek.

A kormány által előterjesztett felhatalmazási törvényjavaslattal az a legkomolyabb probléma, hogy nyíltvégűvé tenné a rendkívüli jogrendet, vagyis a kormány belátására bízná azt, hogy meddig akarja a parlament kihagyásával, rendeleti úton irányítani az országot. Ezt rossz elképzelésnek tartjuk. Úgy gondoljuk, hogy a rendkívüli jogrendet csak határidőhöz kötve és a parlament által előre meghatározott időközönként végrehajtott felülvizsgálat mellett szabad fenntartani. A veszélyhelyzetben megalkotott kormányrendeletek hatályának a parlament által alkalmanként 30 nappal történő meghosszabbítása megfelelő megoldásnak tűnik. A rendeleti kormányzást elég lenne abban a – reményeink szerint soha be nem következő – helyzetben végteleníteni, ha a parlament már nem tud összeülni.

Tisztában vagyunk azzal is, hogy a járványveszélyre tekintettel a szólásszabadság most nem gyakorolható például gyűléseken. Az is nyilvánvaló, hogy a rémhírek terjesztését – különösen a mostani kiélezett helyzetben – szigorúan büntetni kell. Fontos azonban, hogy ha a kormány ezen a téren szigorítást tart szükségesnek, akkor ehhez alkalmazza a rémhírterjesztés büntetendőségének a jelenlegi mércéjét, amelynek értelmében a pánik keltésére alkalmas híreszteléseket lehet büntetni. Arra semmi szükség, hogy veszélyhelyzetben az olyan híresztelést is akár ötéves börtönnel fenyegesse a kormány, amely a „védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítja”. Ez új és szokatlan mércét állít a büntetőhatalom alkalmazása elé, és lehetővé teheti a kormánykritikus tájékoztatás összemosását a rémhírterjesztéssel. Amíg az előbbi a jogállamiság egyik sarokköve és feltétel nélkül védendő alapérték, addig az utóbbi büntetést érdemlősége senki számára nem lehet kétséges.