A vállalkozáshoz a kilencvenes évek legelején három dolog kellett: jó könyvelő, némi alaptőke és kapcsolatok. A felszámolást pedig egy igen jövedelmező gazdasági tevékenységnek tartották, nem pedig egy jogterületnek, amely a megszorult cégek helyzetének könnyítésére, és az adósok kifizetésére szolgál.
A felszámolás nem azonos a végelszámolással: nem csőd, hanem kényszerintézkedés a gazdasági károk minimalizálására. A jog ezt arra találta ki, hogy egy fizetésképtelen céget csak úgy lehessen megszüntetni, hogy a cég tartozásait a lehető legteljesebben kiegyenlítsék a hitelezők felé. Azaz a rossz gazda kárát ne a neki hitelező jó gazdának kelljen megfizetni.
A felszámolás jogintézménye ezáltal védi a vállalat teljes gazdasági kapcsolatrendszerét, beleértve az alkalmazottakat, a beszállítókat, a vevőket, akik mind borulhatnak, ha egy cég megszűnik, ezért a jog szerint védendők.
Ezzel szemben a mai magyar valóság az, hogy a felszámolás alá vont cégek hitelezőinek kára átlagosan 1-2 százalékban térül meg. A cégek úgy tűnnek el a süllyesztőben, mintha sose léteztek volna.
Kapcsolódó hírek
